Egy újabb esély a vietnámi kajának. Zavaró tényezők. A Skybar.

Hát szó mi szó nem sikerült megtartanom az ígéretemet, miszerint legközelebbi alkalommal, azaz most majd hamarabb jelentkezek. A meló nem lett kevesebb csak a hátralévő napok száma... :-)

Ha újra születek, tuti nem megyek újra rendszergazdának. :D

Nos hát ha már a kajánál hagytam abba az előző "epizódot", akkor folytatom is ott.

Másfél hete szerdára megbeszéltük, hogy elugrunk kajálni valami kis helyi étterembe, hogy Andrea szavaival éljek tudjak adni még egy esélyt a helyi "finomságoknak".  :-)

Este meló után úgy 6 körül el is ugrottunk egy helyre, ami már kívülről is elég komolynak tűnt...
A taxiból kiugorva már fogadott egy ember bennünket és mivel asztalt foglaltunk terelt az emelet felé.

Felfelé menet, az épületbe lépve egy vékony betonsávon kellett áthaladni egy beltéri mini tavacska felett, elég érdekes látvány volt.

Felérve az emeletre 2 kis lyukon kellett bebújni, aminél még a vietnámiaknak is le kell hajolni, hát még nekem. :-)

Leültünk az asztalhoz, ahol kaptunk egy érdekes kis étlapot. Mivel nekem gőzöm nem volt a helyi kajákról, csak azt tudtam mondani, hogy bármit hozhatnak, csak spring rolls-t ne, mert azt meg nem eszem. (Első alkalommal azt sikerült ennem és hát őszintén szólva nem nyerte el tetszésemet, de ez valószínűleg az egyik gyógynövény miatt van...)

Egyébként így néz ki: (A képet netről töltöttem. Ez nem az én kezem, nem nem csaptam fel ladyboynak! ;-) )

Azok a kis narancssárga cuccok rákok, amikkel még nem is lenne gond, de az egyik gyógynövény, ami benne van... valami nagyon durva. Sabine szerint a koriander az. Én nem tudom mi, de nagyon szar.

Na szóval ez az egyik kaja, amit különösen utálok, így mondtam, hogy nekem hozhatnak bármit, csak ezt ne.

Rendeltünk is körülbelül vagy 6-7 féle különböző ételt, ugyanis itt Vietnámban nem személyenként hozzák az étteremben a kaját, hanem megrendelik az emberek a különböző fogásokat és mindenki osztozik az asztalon található harapnivalón.

Az alábbiakat sikerült összeválogatni:

Ezen a képen bal oldalon látjátok a tökvirágot.
Nagyon komoly, de tényleg azt ettünk és abszolút rendben is volt. Nyilván nem cserélném el a péntekenkénti hentessel, de teljesen okés volt. :-)

Mellette jobbról amin ilyen kis apró fekete egérszar féle van, azok haldarabkák voltak. Persze édes, milyen lenne Vietnámban a hús vagy a hal. :-) Olyan, mintha valami mézes cucc lett volna.

A bal felső sarokban lévő tányérban tofu van, míg az mellett jobb oldalról pedig disznóhús. Magyarországon talán az oldalas a megfelelője, csakhogy ez is édes és kb. akkora darabok, mintha valami kis szopós malacokat gyilkoltak volna le, mert nem volt türelmük megvárni, hogy meghízzon. :-) Elég apró falatok voltak.

Ezen a képen látható az a fazék, amiben gombák voltak szolídan csípős paprikával és borssal. (Az a zöld fürtös valami a bors.) Illetve volt még benne valami érdekes dolog is, ami kicsit olyan volt, mintha befőttes gumit harapdáltam volna, úgy nyikorgott a fogam alatt, de ízre majdhogynem ez volt az egyik legjobb.

Ezt a képet csak azért dobtam fel, mert ezen jobban látszik a tofu meg az "óriás" vietnámi malac-oldalas. :-)

Aztán ahogy sürögtek-forogtak a pincérek hozták a többit is. A jobb oldali tányérban rizs van mindenféle más zöldséggel bekeverve, a bal oldaliban pedig hát meg nem mondom, hogy mi, ugyanis csak megszagoltam és majdnem eldobtam magam annyira büdös volt. Megkóstolni sem tudtam.

Ez a kép elég homályos lett, de ezen látszik jól, hogy ilyen pici tányérokból, amiket mi körülbelül savanyúságos tálkának használunk, abból esznek Vietnámban pálcával, amiket összeszednek a közös fogásokból.

Itt pedig még jobban lehet látni a tökvirágot.

Egyszóval annyit azért sikerült elérni az este folyamán, hogy valóban kapott a vietnámi kaja tőlem még egy esélyt és a 7-8 fogásból 1 kivételével mindet meg tudtam enni.

A hely egyébként Andrea szerint állítólag arról is híres, hogy Brad Pitt és Angelina Jolie amikor Ho Chi Minh City-ben járt, akkor Ők is ebben az étteremben vacsoráztak.

Mondjuk én ezt valahogy már érkezéskor megéreztem, ugyanis amikor leültem a székre szinte még éreztem Angelina seggét a székemen. :-)

Egyébként legtöbbször mindig igyekszek valami ismertebb kaját enni ebédre, de valahogy ezeknek a kis vietnámiaiaknak mindig sikerül valamivel felbosszantani, amikor megkapom a tálat és megkóstolom, amit rendeltem. Mindig az az érzés van bennem, hogy bevásárolnak a konyhára valami normális alapanyagot, és ahelyett, hogy kihoznának belőle valami frankót (pl. amikor német kolbászt kérek hasábburgonyával vagy valami disznóhúst, esetleg marhát) szóval mindig sikerül nekik elb@szni rajta valamit, valahogy baromsággal megfűszerezni, beizesíteni és ilyenkor mindig felhúzzák az agyamat, hogy egy ilyen jó kaját, mint aminek lennie kellene az alapanyag szerint, szóval hogy tudják ennyire mesterien elkúrni... :D

Nemrég Sabine, hogy kirángasson az irodából a sok meló mellett, el akart vinni valami olyan helyre, ahol van vietnámi kaja is, de jobbára inkább nyugati kaja, ahol végre találunk valami magamnak valót is.

Odaértünk az étteremhez és mondja a srác, hogy teltház. Mondjuk furcsa volt, mert egy üveg volt az oldala, szóval elég könnyen be lehetett látni és nem igazán tűnt úgy, mintha nem fért volna be még legalább 10-20 ember.

Hát sebaj, akkor keresünk valami másik éttermet, hisz Vietnámban egy biztos: éhen nem halsz, mert minden utcasarkon kaját árulnak. (Max akkor, ha úgy vagy vele, mint én, hogy nem szereted a helyi dolgokat.)

Mint ezen a képen is látható, ami egyébként a Tous Les Jours mellett készült egyik reggel.
Ott sül a finom husika az utcasarkon, mini grillen: :-)

Na hát gondoltuk, akkor lépünk tovább nagy probléma nem lesz másik helyet keresni.
Kb. mentünk vagy 100 métert és megláttunk egy jópofa helyet, olyan igazi vietnámi stílusban.

Bementünk és Sabine javaslatára kipróbáltam a vietnámiak egyik legnagyobb specialitását, a levesüket. (Bár ne tettem volna.)

Ami így nézett ki:

Rengeteg dolog van benne. Először pálcikákkal össze kell keverni az alján lévő tésztát a többi cuccal, aztán ugyanazzal kell elkezdeni kienni a sűrűjét és végül kanállal megenni a levét.

No hát, hogy nekem hogy ízlett: Ez a kaja valami olyan rohadt büdös, hogy ilyen büdöset még nem evett senki, az tuti. Ha minden igaz, a bal oldalán lévő kis levelek, amiről most pontosan nem tudom, hogy mi az adja neki ezt a hát finoman és vietnámiak lelkivilágát kímélve fogalmazzak, "különleges" ízt és illatot. Először gondoltam megkóstolom a húst, hisz az mindig jó. Borzasztó volt. Utána okés, akkor jöjjön a leve. Két kanálig jutottam és ott is hagytam az egészet... :-)

Utána húztunk is a Lotteriába egy hamburgerért. :D

A kaják mellett amúgy van még egy-két dolog, amit annyira nem szeretek vagy legalábbis furcsálom itt, az a higiénia.

Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom egy kezemen meg tudnám számolni hányszor láttam már vietnámiakat brunyálás vagy valami komolyabb dolog után a wc-n kezet mosni!!!

Amikor mosom a kezem és azt látom, hogy nicsak egyik mégis megy a csap felé és jönne az a "nahát mégse mindenki ilyen  igénytelen itt, kérem" feeling, akkor tudatosul benned rá pár ezredmásodpercére, hogy na ez se különb, mert odamegy a csaphoz és nem hogy a kezét mosná a saját kis művelete után, hanem azzal a lendülettel, ahogy megnyitja a csapot és markába veszi a vizet egyből viszi is fel az arcára.

Komolyan mondom nem akarom meglesni őket, mert nem vagyok rájuk kiváncsiak brunyálás közben, hogy hogyan veretnek, de ezek után már százszor eszembe jutott, hogy a kezük helyett tuti a szájukkal lövik be az irányt... :-)

Ha már wc, piszoár, stb...

Egyszer lefotóztam magam a piszoár mellett, mert odaálltam és hát mondom ilyen nincs. Még pár centi és mivel nem lónak születtem fél m-es brével ilyen magasságú piszoárnál előbb veretek fölé, mint bele. :D

Lehet látni, hogy a piszoár lényegi része eléggé alacsonyan van a megszokott európai méretekhez képest. :-)

A másik ugyanilyen dolog, ami kicsit furcsa számomra és még mindig wc, hogy sehol sincs wc kefe.
Se ebben a gyönyörű, tip-top apartman házban, az An Phu Plaza-ban ahol lakok, se a munkahelyen, sehol.

Azt már meg sem említem, hogy a szalvéta megint olyan dolog, hogy csoda, ha kapsz az étteremben. Általában az esetek döntő többségében, legalább 85-90%-ban vagy külön kérned kell, vagy semmi.

Mondjuk ez mellett tuti, hogy a zsebkendő sem egy elterjedt dolog, bár azt tudom, hogy ázsiai országokban orrot fújni olyan, mint európában utcán segget törölni, de azért engem az mégiscsak zavart, amikor egy náthás taxisofőrt fogtam ki és a 15-20 perces úton végig szipogta meg krákogta az utat. :-/

És egy utolsó dolog, ami fura számomra és ez miatt nem is értem Őket:
6 lift van egymással szemben az irodaházban. Mindkét oldalon 3-3 egymással szemben. De annak ellenére, hogy tudják mennyi lift van, meg hát elég gyorsak is, és hipp-hopp felérnek az emeletre, b@szn@k megvárni, hogy kiszálljon az ember.

Kicsit olyanok, mint a közlekedésben. Erősebb kutya b@szik, én megyek előre ha kell, ha nem és le van szarva, hogy még legalább 5-10 ember kiszállna a liftből.

Amikor barátok vagy rokonok jönnek fel Budapestre és el kezdenek tolongani a metrónál, mert nem szoktak hozzá, hogy nem kell aggódni 2-3 perc múlva jön a következő, akkor figyelmeztetem Őket én, de utána aztán figyelnek is magukra. Viszont őket megértem, mert teljesen szokatlan számukra a szituáció, a baromi gyakori nagyvárosi tömegközlekedési eszköz. Ha egy elmegy a következő nem jön egyhamar vidéken, nincsenek hozzászokva. De itt... Még a liftnél sem hajlandóak kiengedni azt, aki kiszállna. Hihetetlenek.

Na ennyit a negatívkodásról, jöjjön valami pozitívum is. :-)

Ja de még valami...

Ami mondjuk nem is zavaró itt, hanem inkább furcsa. Meg kell szokni és figyelni kell, hogy ha egy-két csepp esőt érzel, akkor rohanás mert 1 perc alatt rád szakad az ég.

Egyik alkalommal volt, hogy elugrottunk az irodaház melletti boltba és eleredt az eső. Gondoltuk nézzük meg a mélygarázst hátha össze van kötve valahogy a két-három irodaház a föld alatt.

Nem lett szerencsénk, de mindenesetre olyat láttam, amit a vasazó-lomizó Kalányos Nintendó bidám-bidám család Magyarországon csak úgy hívna, hogy a lehetőségek kitárt kapuja és a földi mennyország eljövetele: :D

Ez a mennyiség egész Magyarországnak elég lenne. :D

No és jöjjön még egy kis élmény:

Múlt hét pénteken a HOPS Beer Garden után sikerült egy új helyet találni, ami aztán eléggé elnyerte tetszésemet. :-)

Ezt a helyet pedig úgy hívják, hogy Skybar és mint a nevében is bent van egy elég magas épületben, az AB Towerben lévő bár, aminek van benti része és egy nagy szabadtéri terasz része is, ahonnan a kilátás.. hát valami fenomenális. :-) Nagyon hasonlít a zürichi Clouds-ra, csupán annyi a különbség, hogy a Clouds kizárólag zárt és nincs kinti része.

Este kb. 21:00 körül értünk oda és mondjuk a földszinten álló fogadó személyzetnek, hogy hova szeretnénk menni: A Skybar teraszára.
Oda nem tudunk menni, mert teltház van már kint, mondják. Mondja Andrea okosan, hogy okés, rendben, akkor majd bent maradunk. (Hát persze... :D) Mondják rendben, mehetünk. Hát ez elég egyszerű volt, no.

Beszállunk a liftbe, irány a 27. emelet.

Kiszállunk és ahogy lemegyünk a lépcsőn a bár belső részébe, majd ki a teraszra egyszer csak: Woowwww... Hát nem szar, nem szar.

Íme a látvány:

Hogy őszinte legyek nem gondoltam volna, hogy a csóró kis Ho Chi Minh City-ben van ilyen hely. Ha valaki azt mondja, hogy Szingapúrban van ilyen, hát okés, persze ott ez alap. De itt... Eszméletlen. Elég durva a kontraszt e között a hely között és a lent, utcán tapasztalható élet között.

Főleg úgy, hogy ebben a bárban aztán brutál árak vannak... Nem vicc, szó szerint brutál.

Belépés után épp hogy körülnéztünk kicsit, Andrea kért is sört mindenkinek, ugyanis aznap már hárman voltunk, hisz megérkezett barátnője is Zürichből. Kért tehát 3 Coronát.

Hamar le is csúszott, kicsit várnom is kellett rájuk, hogy kérjem a következőt, hisz gondoltam a minimum az, ha visszhívom Őket. Andrea mondja, hogy okés, Ő elfogadja, de Liz, a barátnője mondja, hogy neki 1 kis üveg sör bőven elég.

Hát okés, akkor iszunk egyet ketten. Be is integetek ebbe a középen található kis kör alakú pultba, ami szintén kint van a teraszon:

Pultoscsajszi észre is vesz. Elmutogatom neki az üres üvegekkel, hogy még két Corona lesz.

Gyorsan ki is kapja a lábánál lévő hűtőből, bele a lime és adja is, közben a kép baloldalán lévő srác pedig csapkodja a pénztárgépet, majd kapom a blokkot.

Hát egy szó, mint száz ilyen drága sört még nem ittam. 2 sör került 370,000 vietnámi dongba. :D Nyilván, persze 370,000-et még sosem adtam ki sörre, de ha átváltjuk forintra akkor is 4000 forintért két sör egy ilyen városban... Tuti, hogy a belépőjegyet is a piákkal szedik be. :-)

Okés, Zürichben a Cloudsban 10 frank egy üveg búza Schneider Weisse, de hát az mégis Zürich, ahol baromi magas az életszínvonal és komoly jólét, meg fizetőképes emberek vannak, bla bla bla.

De hát ez meg mégis csak egy szegény kis ország nagyvárosa, ahol az utcán szinte nyomorognak az emberek és talán az az egy szerencséjük, hogy kommunizmus van és kapnak enni.

Sebaj, mindenestre persze nem bántam meg, mert a látvány, a hangulat az elképesztő.
Olvasgatás helyett inkább nézzétek meg Ti is ezen a videón, amit ott készítettem, hogy miről is beszélek: :-)

Nem olyan rossz, no. :-) 

Úgy érzem még egyszer vissza kell ide mennem mielőtt lelépek Szingapúrba. :-)

Egyedül az volt vicces, hogy szegény DJ. srácnál valami nem stimmelt a technikával és közben-közben megugrott a zenéje valami kontakthiba miatt, de csak ritkán fordult elő szerencsére. 

Volt amikor egyszer csak a tömeg fel is hördült, mikor lett vagy 2-3mp-es szünet... :-) 

Aztán mellette volt még egy vicces dolog. Egy másik srác próbált mellette napszemüvegben (totál sötétben) lógó aranyláncnak tűnú valami kis kamu bizsuláncban eljátszani a nagy amerikai niggát és tolta a mikrofonba a 3-4 kulcsszavait, azaz próbált MC-skedni. Egyfajta kínai piacos amerikai niggaként. :D

Kámmon parti pípöl, só mí háo parti pípöl jú ár... :D 

Meg még két-három dolog volt a tarsolyában és kezdte elölről. :D

Eltöltöttünk vagy 30-45 percet a két sörrel bámulva közben a tájat, élvezve a zenét, aztán mentünk is hazafelé.

Kifelé menet még egy utolsó videót felülről is csinálni akartam, hogy más szögből is jól lehessen látni a teraszt meg az egész külső részt, íme:

Szóval azért vannak ebben a városban is jó helyek, csak körül kell nézni, meg lehet jobban ki kell nyitni a pénztárcát. :-)

Lefelé menet a liftben elszívtam két kis héliumos lufit. (Nem is én volnék.) Meglepődve vontuk le a következtetetést, hogy az ázsiaiak brutál nem vették poénra, míg a nyugati világból érkezők közül mindenkinek baromira tetszett a héliumos szövegelés. :-)

Kultúrák közti nagy különbség, 445. rész. :-)

Mára ennyit, most zúzda alvásba, mert kereken 6 óra múlva kelnem kell, hogy megnézhessem a Cu Chi alagútrendszert, amiről természetesen mindenképpen beszámolok majd itt a blogban. ;-)

Szép estét mindenkinek odahaza! 

(Itt meg nemsokára Jó Reggelt, Vietnám...)

A múzeum. Mindenki, mindenhol, mindenkor motoron. Csak a hajtás, meg a hajtás. KamuKázmér 2.0.

Szervusztok.

Hát elnézéseteket kérem, de kimaradt jópár nap blogírás nélkül. Szó ami szó, elmaradtam, mint az a bizonyos borravaló. Dehát ez van, ha  eszméletlen sok a meló és idő még arra sem nagyon van, hogy levegőt vegyél.

Azonban most itt meg is ragadom az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek a sok pozitív visszajelzést a blogot illetően! Nagyon örülök, hogy ennyire tetszik és hogy ennyire várjátok is az újabb bejegyzéseket.

Lassan közkedveltebb leszek, mint Sanyika, a Baróti Star TV hőse. :-)

(Ha valaki nem tudná kiről is beszélek: https://www.youtube.com/watch?v=tw0lGjUXObc )

Szóval erről az egész késlekedésről egyébként nem mások tehetnek, mint az alábbi eszközök:

(pár hálózati eszköz, egy szerver és társai. A többi eszközre még mindig várunk, sajnos kicsit csúszásban vannak, így a tervezett 2-2.5 hetes vizit lehet felugrik 3-ra plussz még mennem kell a Szingapúrba is innen, hogy rendet rakjak... nem tudom mikor érek haza.)

Sajna nem egy este értem haza 10 óra után. Volt, hogy éjfélre, volt hogy 2:30-ra sikerült haza esni és természetesen mivel nem álltak túl jól a dolgok meló volt ma is, tegnap is. (szombat-vasárnap)

Na de nem nyavalygok, inkább mesélek az itteni életről, hisz szerencsére egy hét után még meló mellett is akad bőven mondanivalóm az itteni életről természetesen ismét fényképekkel, videóval, hát lássuk... :-)

Hol is hagytam abba... Ja, igen.

Múlt hét vasárnap indultam ismét a vietnámi háborús múzeumba, mivel szombaton, mint előző bejegyzésben említettem sajnos zárás előtt 5 perccel értem oda, így idő csak a katonai gépek szemlézésére maradt, amik kint állnak az udvaron.

Később is keltem, blogot is írtam, de végül 14:00 körül elindultam a Tous Les Jours-ba a szokásos reggelimért.

Hát ez a hely komolyan életmentő. Ilyen finomságokat lehet ott betölteni:

Egyedül kicsit a személyzet vicces.

Amikor belépsz az ajtón vagy távozol elkezdenek, mint az óvodások egyszerre köszönni, de komolyan, ilyen óvodás nyávogó stílusban.

Gondolom Jó Napot-ot akarnak köszönni vagy ilyesmi, de az a nyávogás, amit eleresztenek.... szenzációs. :D

Tuti egy alkalommal felveszem, ha bemegyek. :-)
Ahogy nyílik az üvegajtó és sípol a mozgásérzékelő, hogy bejött valaki, azzal vagy egy időben vagy 1-1másodperces csúszással. (csáóó bojszááááááááán)

Kifelé dettó. Egyszerűen hihetetlenek. :D

De a péksüteményeik azok tyűűű. Istenkirály.
Kár, hogy ez az üzlet csak az USA-ban meg Ázsiában van. Kicsit megszorongathatnák a piacon a lipótiakat. :-)

Na megettem a reggelit, fogtam egy taxit és go a múzeumba.

Belépéskor látom, hogy valami brutál jegyár van, hirtelen azon töprengtem hogy fizetem ki. 15000 vietnámi dong a belépő. (150 Ft :-) ) Szerintem ezért az árért még visszamegyek mégegyszer, csak hogy villantsak egyet. :D

Mindjárt a múzeum bejáratánál hallom megint megy egy Modern Talking szám. Gondoltam mi a franc itt Ho Chi Minhbe csak ezt az egy CD-t lehet megvenni, vagy mi.

Ekkor látom, hogy hát a zene az bizony élő. Közelebb menve vettem csak észre, hogy a srác, aki játszotta valszeg nem járt se szolfézsra se zongora órára, maximum hallás után tanulhatta meg a zenéket. Hogy miért is gondolom ezt? Íme:

Bizony, a srácnak nincsenek szemei. Később bent kiderült a múzeumban, hogy mi történt vele, ugyanis volt egy kép róla is meg egy rövid sztori róla és a többi hasonló betegről.

Anno a vietnámi háború során az amerikaiak használták az úgynevezett Agent Orange-t (azaz Narancs Ügynököt), egy mérgező vegyszert, ami brutális mennyiségű dioxint tartalmaz.

A háború alatt ezzel permetezték a vietnámi termőföldeket, erdőket.
Került dioxin a folyókba, élelmiszerekre, stb., így akik érintkeztek a mérgezett dolgokkal, ettek az élelmiszerekből vagy ittak a mérgezett vízből, azoknak sajnos nem született egészséges gyereke, már ha csak kis dózisban kapták meg és nem haltak bele egyből.

A múzeumba belépve aztán mentem az első emeletre, ahol volt mindenféle fegyver kiállítva, erről sokat nem is regélnék, hisz mindenki el tudja képzelni. Max 1-2 kép erejéig, csak hogy bebizonyítsam tényleg voltam bent. :-)

Ezután felmentem a második emeletre, ahol igazából fotókon kívül nem volt más, de azért az elég durva látvány volt. Őszintén mondom, nem szívesen lettem volna amerikai ebben a múzeumban. Akárhova néztem, képre vagy a kép melletti leírásra, mindenhonnan az jött át abszolút, hogy AZOK A MOCSKOS AMERIKAIAK EZT MEG EZT TETTÉK. (Nyilván azért van is benne valami.)

Szóval volt jópár sokkoló fotó, aki nem bírja gyomorral, az kicsit görgessen lejjebb, mert most ezekből is szemezgetek párat.

Ezen a képen egy amerikai katona emeli fel egy vietnámi katona holttestének egy darabját, miután egy gránát vető eltalálta. Hát nem sok minden maradt belőle.

A következő képen pedig az látható, amint amerikai katonák vizes kínzást csinálnak egy vietnámin.  Egy rongydarabot raktak az arcára, arra pedig vizet locsoltak, ami aztán megakadályozta, hogy lélegezni tudjon.

Egyébként az akkori idők fényképei mellett számos olyan fotó volt a falon, ahol a háborúból ott maradt bomba, gránát sebesített meg embereket évtizedekkel a háború után.

Mint ezen a képen is, ahol az illető egy működő aknára lépett 2003-ban.

Na ennyit a horrorról, jöjjön most inkább egy kicsit lájtosabb téma.

Miután végigmentem az 1. és 2. emeleti kiállítótermeken, lementem alulra, a földszintre, ahol mindenféle együttérző levelek, Vietnám függetlensége mellett szimpatizáló különböző ország poszterei voltak, illetve a következő meglepő emlék plakett vagy mi:

Miazhogy kicsi a világ. :-)

Még az igaz szocialista magyarok is elküldték üdvözletüket a vietnámi testvéreknek! :D
Mondjuk a testvérről jut eszembe sok közös rokoni vonást még nem találtam magamon és a vietnámiakon, de ami késik nem múlik. :D

Aztán maradt még két látványosabb dolog a múzeumból. Az egyik egy kicsit olyasmi stílus, mint a Feszty-körkép. Oké, nem olyan kidolgozott, nem olyan részletes, elismerem, de maga a stílus gyökereiben azért szerintem eléggé hasonló.

Börtöncellák. Az első képen a korlát és a folyosó eleje, és a két oldalon mellete lévő vasrács az igazi, a többi pedig már csak festett.

Ezen a képen pedig ugyanaz látható, csak szemből, a cellák bejárati ajtajai és a folyosó. Szintén, első ajtó igazi, a többi festett.

Na hát ennyit a múzeumról.

Kifelé menet integet egy 60 év körüli fószer (gondolom én, hogy annyi, bár a kutya meg nem mondja, hogy melyik vietnámi hány éves pontosan :D ), mint aki rángatja a motoron a gázt. Na jó, persze én már tudtam, hogy nem a görcs rángatja, hanem így próbálják a helyiek rávenni a turistákat Vietnámban, hogy taxi helyett menjenek velük olcsópénzért.

Kérdezi, hogy sétálva megyek? Mondom jaja. Erre mosolyog.
Mindenképpen gyalog akartam menni, hisz út közben amúgy is be akartam ugrani kajálni egyet a KFC-be, meg hát mégiscsak úgy látni valamit Ho Chi Minhből, ha néha sétál is az ember és nem csak taxiba ül.

Utána kérdezi, hogy honnan jöttem. Na ecsém... Hát mondom ezt kapd ki Chong Lee bátyám (gondoltam úgy se tudod eszik-e vagy isszák): hángöri.
Erre mondja: áhhhhhhh, hungari. Mondom, az. Utána olyat kérdez, majd leesett az állam.

Azt mondja: Mi van mostanában a magyar focival, mert nem igazán szerepelünk a VB-n, régen meg olyan király csapatunk volt.

Hát mondom öregem a magyar foci az már valóban nem létező dolog, de ívelünk felfelé. Próbáljuk nyomatni kőkeményen az utánpótlást. Ezidáig igazából még nagyon nem mentünk sikerre, de a stadionokat illetően már k*rv@ jók vagyunk! :D

Még pár szót váltottunk, aztán elköszöntünk. Mondtam neki, ha gondolja, valamikor Budapesten jár, ugorjon be egy spár büdzsés fröccsre.

Útközben sikerült is elkapni megint egy utcaképet a motorosokról, ahogy megindulnak a lámpánál. (Ja mert azért hébe-hóba olyan is van Ho Chi Minhben, hogy közlekedési lámpa. Nem sok, lehet egy kezemen megszámolom mindet, de azért akad. :-) ) Egyszerűen nem tudok betelni velük. :D

Amit egyébként tudni érdemes: Vietnámban a robogónak többfunkciója van kérem.
- Ezen motoroznak. (mifene, ki gondolta volna.)
- Ezen ülnek. (nem csak miközben motoroznak, hanem napközben is. DE KOMOLYAN!) Tudom én, embereknek bizonyíték kell, nem ígéret, hát íme:

Nagy a hajtás a városban, ez lejön az öreg arcáról is. :-) Tiszta gondterhelt. :-)

Van, hogy ezen lazulnak, vagy próbálnak elaludni, nem is tudom...

Vagy van ennek egy második lépcsőfoka, amikor már éppen alszanak. :-)

Rengeteg embert láttam már aludni úgy a motorján itt a városban, hogy lábak lógnak le előre a kormányon át, a nyergen meg van a testük és hanyatt fekve várják, hogy történjen valami. Álmukban. :D

Ezen a képen már egy haladó motorost láthatunk, aki könnyű helyzetben van, mert még oldalra is tud fordulni a kis platós motorján. :D

Hát van akinek bejött az élet, szó mi szó. :D

Utoljára ekkora hajtást az intenzíven láttam a betegektől, mint amit egy-két utcai fazon itt leművel.

És hát végül, de nem utolsó sorban utazik a motorral a család. Hol "csak" hárman:

Hol kicsit többen. Legyen szó nappal:

Vagy éjjel:

Persze van, aki már nem bírja úgy a strapát és hát nincs mese. Amíg Európában a gyerek az autó hátsó ülésen a gyerekülésben próbál meg elaludni, addig motoron, Ázsiában ezt máshogy kell megoldani:

Igen, jól látjátok. Ezen a képen, bár nehezen kivehető, de a kiscsaj egy ilyen etetőszék féle magasított széken ülve, a párnájára hajtva próbál meg pihenni. :-)

De van, aki azért ennél is jobban bírja, és végig állja az utat:

Ennél keményebb már csak azok a jelenetek voltak, amiket sajnos nem tudtam lefotózni, de a retinámba keményen beleégett. Apuka elöl, anyuka mögötte, a gyerek pedig ebben a kenguru babahordóban közöttük.

És éppen ma láttam meg azt, amikor apa vezet, anya hátul fogja a gyerekét keresztben. Ergo semmi kapaszkodás, hisz minek az. :D

Na de a legdurvább az volt, amikor az apa vezetett, anya hátul és fogta a kislányukat, aki kettejük között !!!ÁLLT!!! a motor nyergén. :D

Hát ezek mellett azért használják még a motorjukat munkaeszközként is.

Ki újságot hord:

Valaki cipeli az ásványvizes ballonokat:

Azért megjegyzem nem lennék a helyébe, ha véletlenül ne adj' Isten frontból neki menne valaminek. :D Asszem keresztet vethetne a golyóira. :-)

Illetve valakik elmennek a motorjukkal egy komplett bevásárlásra:

Vagy csak elugranak borért:

Akinek meg nincs motorja, az meg hát, ez van, szívás. Válasszon valami könnyű munkát és maradjon a bringánál, mint a következő fazon:

Nem értem, hogy ha egyszer elindul valahova, akkor miért nem pakolja fel magát teljesen, és miért vesz magához csak pár zacskónyi kutyakaját vagy mit... :-) Igazán fért volna még arra a bringára szerintem. :-)

Itt az emberek jelszava a nálunk a munka a becsület és dicsőség dolga mellett: "Mit nekünk kamion." :-)

A múzeum után szóval betértem a KFC-be. Gondoltam végre ideje lenne enni valamit.
Nézem is a menüt. Hűűű csirkecombok. Na végre valami európai, valami nekem való. Ránézek a középső poszterre. Hű hát ez baromi jól néz ki, ez egyszerűen szuper lesz. VÉGRE.

 Hamar meg is kapom. Ránézek... mit ne mondjak valami apró különbség azért akadt a képen látható csirkecombok, meg ezek között.

Igazából már alapjaiban bukó ez egész, merthogy ezek nem csirkecombok voltak, az tuti.
Mindegy, megettük.

Egyébként ez a kamu meg hamisítvány dolog nem csak a KFC-ben van jelen.

Van egy Lotteria nevű kajálda, ami kb. a McDonald's koppintása. Télleg már csak az kellett volna, hogy elnevezzék McDowell's-nek, mint az Amerikába jöttem című filmben. :-)

Csináltam is egy fotót a pénztárról meg a felette lévő kínálatról. Egy kicsit szarabb látással rendelkező egyén azt hiheti, hogy a mekiben van. :-)

Jó, persze a színkavalkád az tök véletlen lehet, lehetséges, hogy amúgy véletlenül sem akarnak hasonlítani a mekire és ez a piros-sárga csak a tök véletlen egybeesések műve.

Meg hát a hamburgerük is lehet csak véletlenül Big Star. Mondjuk annyira talán nem is hasonlít a Big Mac-re. :D

Sőőt... abszolút semmi hasonlóság. :D

Ez a Happy menü elnevezés is... :D  Egy abszolúte kitalált dolog és esetleges egyezése a valósággal (Happy Meal menüvel) csupán a véletlen műve:

Hát mára sajnos csak ennyire futotta, mert itt az indokínai időszámításban már 01:50-et ver az óra nekem meg 7:15 körül kelnem kellene, úgyhogy ideje bőrt húzni a szememre.

Azonban megígérem, hogy most már rövidebb időn belül jelentkezni fogok, hisz még legalább annyit tudnék írni, mint amennyit idáig összekapartam, úgy hogy van mit mesélni...

Hamarosan újra jövök, addig is legyetek rosszak! ;-)

2. munkanap. A méret igenis számít, vietnámiak angol nyelvtudása, tárgyalás, HOPS söröző és a vietnámi alkoholizálók, partizás a távolból.

Ismét jelentkezek.

Mint említettem, a második nap is sikerült bealudnom. Aktiváltam a telómon az ébresztőt 7:15-re, majd persze módosítottam 8:15-re, amire már nem is emlékszem, hogy kinyomtam. :-) Jellemző. :-)

Gyorsan felcsörgettem Sabine-t, hogy mikor is lesz a találkozónk a külsős céggel, akik biztosítják majd számunkra a netes telefonálást (VOIP) Vietnam és Svájc között, mert sajnos bealudtam.

Kiderült, hogy csak délután, így minden okés, gyorsan öltözés, fürdés és ing vasalás. Vietnamban állítólag, ha nem öltözöl fel megfelelően az irodába, akkor nem vesznek komolyan. Ezért is kellett magammal hoznom fekete vászonnadrágot és elegánsabb ingeket.

Szóval fürdés után irány a vasalódeszka, kivasaljuk az inget. Próbálom beállítani normális magasságra, erre nem jön. Hát basszus úgy tűnik ez a max. Ja, igen, Vietnámban vagyok. :-)

Ez a magasság egyébként a liftben is elég vicces. Mintha valami óvodáscsoporttal találkoznék minden alkalommal. :-) 

Andrea mondta is, hogy például az álló tárgyalóasztalunk (amit mi fishtable-nek hívunk) itt a cégnél, ami egyébként minden más irodánkban van, itt kicsit eltérő magasságú, ugyanis megadta a tervezőnek a méreteket és a magasságnál leesett az álla. Mondta, hogy az nagyon nem lesz jó, ha ugyanolyan magasságút akar a cég ide, mert nem fogják felérni a helyiek. :-)

Ing kivasalva, irány a munka.

Mire odaértem, már ott volt egy kisebb vietnámi csoport, ugyanis az iroda teljes átadása előtt az utolsó simítások történtek meg. Kiderült, hogy volt jópár mérnök, tervező, stb. és egy csajszi, aki a tolmács szerepét töltötte be, de Sabine elmondása szerint abszolút nem értette, amit Andrea vagy Ő kérdezett angolul, ezért egyfolytában félrefordította a mérnököknek a kérést. Végül ki kellett iktatni a kommunikációból, mert csak összezavart mindent, és folytatta Ő (Sabine) a tolmácsolást. Nem tud folyékonyan, de legalább azt fordítja, amit valóban kell. :-)

Leültem, előkészítettem a terepet, laptop kinyit, levelek olvasása, stb. majd indultunk is ebédelni. 

Most egy másik helyre mentünk, ami szintén az irodáhazban van.

Dilemmáztam, hogy mi a francot is kérjek, mert hiába írják le, meg hát néha a fénykép sem túl árulkodó. Végre megszületett. Pad Thai. Azt nagyon szeretjük. Az nagyon jó. Azért Budapesten Vikivel nem egyszer mentünk már át a pesti oldalra, hisz baromi jó.

Rövidesen ki is hozzák. Hát ez nem egészen az, amire én gondoltam. Pesten rizzsel szoktam kérni, meg marha hússal és rá Pad Thai szósz. Erre bedobtak elém egy ilyet.

Na nézzük. Hát kezdem enni... bakker ezt nem nekem találták ki. Mindegy, tömni kell, mert a végén még lefogyok. Csak az a baj, hogy minél jobban erőltettem, annál szarabb volt. Ráadásul egyszer ráharaptam valami szarra és elkezdtem ott az asztalnál öklendezni. Gondoltam még az lenne a frankó, ha ide az asztalra kidobnám a kaját, amíg Andrea meg Sabine eszik. Látta rajtam Sabine, hogy nem vagyok túl jól, így elfutott egy kis ásványvízért. Szerencsére az azért segített egy kicsit.

Megvolt a "finom ebéd", irány vissza dolgozni. :-)

Még munka előtt közben csörögtem haza is. Felhívtam Vikit és anyut. Viki éppen készülődött már munkába reggel, anyu pedig tesóméknál a gyerekekre vigyázott. Adja is oda a telót 3 éves keresztfiamnak. Mondják neki, hogy kérdezze meg mivel ment oda a Norbi, repülővel? Erre jön a kérdés:

"Nojbi, mivel mentél? Jepülővel, autóval vagy biciklivel?" :D

Hát mondom neki, hogy ha biciklivel jöttem volna, akkor még most is tekerném valahol a pedált és még sok kilóméter lenne hátra. :-)

Telefonok is lerendezve, irány most már a munka.

Délután volt egy gyors meeting a kollégákkal, hogy akkor egyeztessünk milyen teendők is várnak rám hétfőtől, ha megérkezik az összes eszköz.

Meló folyt köv, de nem sokáig, mert indulnunk kellett a külsős partnerhez találkozóra. Előtte beugrottunk egy kávézóba Sabine-vel, hogy tudjak azért valami normálisat is enni, mert gondolta, hogy az ebéd nem sok mindenre volt elég. :-)

Pont a partner irodaházával szemben volt egy kávézó, ahol kicsit "ehetőbb" kaját is szolgálnak fel.

Nem bántam meg, hogy bementünk, mert valóban sokkal ízletesebb kaját kaptam végre:

Ránézésre lehet, hogy nem néz ki sokkal jobban, de ez végre egy kis marhahús volt zöldpaprikával, finom szósszal és rizzsel. Az a kis tálka, ami a jobb felső sarokban láthattok, az egy brutál sós lötty, amit a rizsre szoktak ráönteni. Olyan sós volt, hogy csak a villa hegyét dugtam bele és majd szétmarta a számat a só.

Közben készítettem az ablakból is egy rövid videót a kereszteződésről, ami még mindig nem a legforgalmasabb, de maga a kontraszt, ami a kávézó belső hangulata és a kinti közlekedés hangulata között van, az elég nagy. :-)

Kaját befejeztem, mehetünk a szemközti irodaházba lebeszélni a telefonrendszeres dolgokat.

Megyünk fel az emeletre, fogadnak is az irodában, és mondják, mehetünk a tárgyalóba. Bejön egy mérnök srác és egy sales manager hölgy (egyfajta kereskedő csajszi, aki általában beárazza a termékeket, meg próbál minél több mindent elsózni az ügyfélnek. Eszközt, szolgáltatást, mindent, amit lehet.).

Mondjuk, hogy miért is jöttünk, mik azok a pontok, amikről egyeztetni szeretnénk. Elkezdtünk tehát tárgyalni velük. Hát én mire kiveséztem, hogy ez a mérnök csávó miről is papol, amikor állítólag angolul beszél... ez valami rettenet. Említettük a svájci szolgáltatót, aki kb. ott olyan, mint nálunk a T, nevezetesen Swisscom, és amikor ez a srác például Őket megnevezte, azt mondta, hogy svigo. :-/ Úgy ejtette ki a szavakat, hogy nagyon fontos mással hangzókat ki sem mondott. Nem egyszer hagyta ki vagy ugrotta át az r betűt meg egy rakás más mássalhangzót, ami szimplán érthetetlenné tette a beszédét. Egy rohadt témának körülbelül 6 oldalról futottunk neki, mert vagy szimplán nem értette, hogy mit mondunk vagy félreértette, amit mondunk.

Sajnos ez egyébként nagyon jellemző rájuk. Gyatra az angol tudásuk. Idáig magabiztosabb angolul kommunikáló emberrel az irodaházunkban találkoztam, ahol van sok más cég, akiknél gondolom ugyanúgy feltétel, hogy kommunikálni tudjon a dolgozó angolul. Ennyi, semmi több.

Nagy nehezen azonban sikerült a meeting-et befejezni körülbelül 1.5 óra alatt, ami lett volna durván 30 perc, ha megértenek minket, meg mi is megértjük Őket.

Utána irány haza. Elkezdtem írni az újabb bejegyzést a  blogba, ami azért elég időigényes néha, főleg, ha azt szeretném, hogy megfelelően legyen illusztrálva képpel, videóval.

Körülbelül már írtam vagy egy órája, amikor Andrea kérdi, hogy elnézzünk-e valamerre kajálni, meg inni pár sört. Mondom persze, simán.

Lementünk, intettünk egy taxit és irány a HOPS söröző.

Elég érdekes kis hely, mondhatni totál nyugatias, de ahogy emlékszem rajtunk kívül nem voltak ázsián kívüliek.

Volt egy DJ is, aki keverte a zenét brutál hangerővel. Ja igen. Ez itt totál jellemző. Már első este megtapasztalhattam és Andrea is megerősítette: Ha valamelyik étteremnél, sörözőnél zene van, akkor az torkaszakadtából üvölt a hangfalakból. Szóval két lehetőség van: Vagy kuss vagy üvöltő zene. :-)

Mondjuk itt most perpill nem bántam, mert nem olyan idegesítő volt, mint első este a másik helyen, sőt egyenesen nekem való zenék szóltak a hangfalból. 

Csak, hogy nagyjából érzékelni lehessen az óriási zsivajt, meg a zenét:

Kértünk két sört, meg egy kis kaját is. Néztem, hogy van mézes mustáros csirkeszárnyuk. Mi a fene, a végén még eszek valami európait is.

Hamar ki is hozták. Persze semmi köret, vagy ilyesmi, az a nyugati kajákhoz nem szokás. :-)

Volt még mellette valami koreai káposzta cucc féle, amit megkóstoltam, de nem jött be, így inkább hanyagoltam.

Egyébként a csirkének teljesen ehető íze van, csak amikor nem szokja meg az ember, hogy a csirke az bizony nem véres a csontjánál, mert ez nem szűzérme vagy ilyesmi, na olyankor azért az is visszavesz a lendületből meg az étvágyból. :-/

Megettük, kérünk még sört, majd közben röhögünk a tomboló kis ázsiaiakon. Nem tudom, hogy mennyit szoktak inni, vagy elég nekik a kevés is, mert pici testbe nem kell sok, de ahogy az  asztaluknál tomboltak, ugráltak, székre álltak... hát nem semmi volt.

Pont a mögöttünk lévő asztalnál voltak szétcsúszott egyének, ebből a következő képen azért látszik is valami:

Különösen, ez a jobb also sarokban lévő lila-rózsaszín inges csávó volt nagy mókamester legalábbis pont velem. Már kellő hangulatban voltak és odajöttek cimbizni hozzánk. (Apropó ezt azért el kell mondani, hogy akármikor utcán kérdeztem valakitől valamit, vagy amikor a liftre vártam és helyettem nyomta meg az éppen ott takarító srác a gombot a másik lifhez, hogy hamarabb feljussak, vagy az apartmanház előtt ülő biztonsági őr nézi, hogy kell-e nekem taxi, mert azonnal megy az út széléhez és inti le... szóval egy szó mint száz brutál közvetlen nép.)

Szóval odajönnek hozzánk kb. 5-en. Már úgy be voltak nyomva, hogy az egyik azt sem vette észre, hogy Andrea táskájára fog lelülni. Kérdezgetik, hogy honnan jöttünk. Mondjuk Switzerland, Hungary. Látjuk ezt a totál gőzük sincs figurát az arcukon. Az egyik elkezd hablatyolni, hogy Sweden, Sweden. Nem, nem Svédország, Svájc. Kérdezik tőlem is, hogy Te honnan? Na mondom, ha Svájc nincs meg, akkor Magyarországot még úgy sem fogjátok tudni.

Mondják, hogy koccintsunk. Mutatom nekik, hogy én bajban vagyok, mert a pincér kihozta a söröm, csak nem bontotta meg. Na ez a lila-rózsaszín mókameister egyből megmutatta, hogy minek ide bontó. Megfogta a sörömet, megfordult a saját asztalukhoz, aztán jó nagy lendülettel, erővel megbontotta. Hát mondanom sem kell, hogy úgy futott ki, mintha valami felrázott pezsgőt bontott volna ki. Szerencsére azért valami maradt az üvegben és a gatyámat sem sikerült összesörözni. Persze az asztal úszott a sörben.

Na most már tudunk inni. Hát persze ez nem csak úgy megy náluk, hogy egészségedre és iszunk. De nem ám. Közben 2mp-enként koccintani kell velük. Nincs ivás. Kocc. Mondják a szöveget, bla bla bla welcome, kocc. Már innék is bele, vigyorognak mint a tejbetök, mondják a magukét, eltelt megint 2mp, kocc. Szóval két korty sör között eltelt körülbelül 30 koccintásnyi idő. :-)

Ott voltak nálunk vagy 5 percet, aztán mentek vissza randalírozni a saját asztalukhoz. Egyszer észrevettem, ahogy a saját húsos táljukba is a heves koccintások közepette locsolják a sört.

Másik asztalnál volt egy még keményebb szitu. 4 ilyen Magyarországon plaza picsának nevezném hölgyike úgy gondolta, hogy keményen tolja az estét. Megjelentek mindenféle épphogy nincs ki a seggem szoknyában, meg a mellemet csak szemből takarom ruhában és ezt kapjátok ki: Kértek 1-1 sört fejenként. De nem ám akárhogy! Szívószállal!!!

Na mondom ez most itt valami szokás, mint jegezni a sört. (Ugyanis nagyon jellemző, hogy éttermekben, sörözőkben mászkálnak a pincérek és hébe-hóba dobálnak jegeket a sörbe, hogy hideg legyen.) Vagy tényleg azt gondolják, hogy egy sörtől szívószállal felejthetetlen estéjük lesz?!

Nem voltak egyébként elég kemények, mert miután elléptek volt amelyik talán egy kortyot nem ivott a korsójából.

A mögöttük lévő asztalnál meg úgy KO-ra itta magát 1-2 csaj, hogy azt hittem valami zombi filmben vagyok. Ennyire szétcsúszott arcot én még nem láttam, pedig már tapasztaltam ezt azt a barátokkal való iszogatás során, de ez valami csúcs. Ha vele találkoznék itt valamikor éjjel az utcán, tuti azt hinném valami élő-halott vietkong aki feltámadt a gödréből.

Ezzel csak azt akartam mondani, jobban kifejteni, hogy ha tivornyázni mennek a vietnámiak, akkor mindent bele adnak. Mondjuk elég sokat elárul már az is, amit Andrea mondott miután visszajött a mosdóból: A piszoár mellett van egy külön hányós csésze a mosdóban... :D Nincs mese, felkészülnek mindenre. :-)

Még utána maradtunk vagy 20-30 percet, aztán jöttünk is haza. Nekem le kellett feküdnöm, mert hajnalban buli volt. :-) Megbeszéltük, hogy ottani idő szerint majd valamikor 10-11-kor csörgetnek, ami itt aztán már hajnali 4 lett, de elég hamar magamhoz tértem. :-)

Ágnes barátom 30. szülinapja volt, amin személyesen sajnos nem tudtam részt venni, de skype-on be tudtam csatlakozni, így sikerült pár ezer kilóméteres távolságból is felköszönteni, meg csevegni egy kicsit a többiekkel.

Aztán utána alvás délelőttig.

Reggel felkeltem és elugrottam egy pékségbe, amit Andrea ajánlott. Szerencsémre csak 5 percre van tőlem és baromi jó cuccaik vannak. Mondjuk idáig csak bagett-et vettem, de az már teljesen európai, így legalább nem maradtam üres gyomorral. :-)

Az üzlet is nagyon szép és igényes:

Hazajöttem, ettem egy kis reggelit, aztán belevetettem magam a melóba, mert van még mit készülni a heti munkára.

Aztán délután gondoltam megnézem a vietnámi háborús múzeumot, de sajnos mire odaértem, 16:55-re már csak 5 perc maradt zárásig, így csak a kinti gépeket tudtam lefotózni, de már az is elég érdekes volt.

Este közben sikerült megint Skype-olni Vikivel, szülőkkel, meg folytattam a melót, így jól belecsúsztam az éjszakába.

Most viszont megyek, vadászok valamit ebből a Tou Le Jours-ból és megnézem végre a háborús múzeumot. Remélhetőleg most már belülről is. :-)

Szép napot mindenkinek!